A PLÉBÁNIA
Kötetünkben külön rész foglalkozik a plébániával, hiszen ez a lelkipásztori és az evangelizációs munka elsődleges helye; az a hely, ahol a legtöbb lelkipásztornak és világi munkatársnak be kell töltenie feladatát; ahol meg kell találniuk a lelkipásztorkodás, illetve az „új evangelizáció” útjait.
Miért nem parókia? https://lexikon.katolikus.hu/P/par%C3%B3kia.html
Miért plébánia? https://lexikon.katolikus.hu/P/Pl%C3%A9b%C3%A1nia.html
A Christifideles Laici, a plébániáról legilletékesebben szóló egyházi dokumentum így adja meg az irányt, amely felé a plébániáról való gondolkodásnak, a plébániai lelkipásztorkodásnak haladnia kell:
„Az egyház közösség, jóllehet mindig bizonyos egyetemes jelleggel rendelkezik, mégis közvetlenül és láthatóan a plébániában jelenik meg: ez az egyház megtelepedésének elsődleges helye. Bizonyos értelemben maga az egyház ez, aki fiai és leányai között él.
Ezért kell mindannyiunknak hitben fölfedezni a plébánia igazi arculatát, vagyis magának az egyháznak a ‘misztériumát’… A plébánia ugyanis bármilyen szegény is legyen személyekben és eszközökben, sőt néha hatalmas területeken, szétszórtan létezik ((gondoljunk a sok falut összefogó plébániákra vagy lelkipásztorkodásra)), vagy a mostani idők kaotikus és túlnépesedett városaiban nehezen található meg, – a plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület; hanem inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke, családi testvéri és befogadó ház, a keresztény hívők közössége…”
A helyi egyházi hatóságnak mindent meg kell tennie azért, „hogy a plébániák ismét mind a keresztény hívők közösségei legyenek… különösen segíteni kell a világiak részvételét a lelkipásztori felelősségben, a kis egyházi közösségeket vagy életközösségeket, ahol a hívek Isten igéjét egymással közölni tudják és ahol a szolgáló szeretetben kibontakozhatnak. Ezek a közösségek ugyanis az egyházi közösség hiteles kifejeződései és az evangelizáció központjai.”(CL 26)
Mi a plébánia – az egyház elképzelése szerint?
Aligha gondolkodhatunk el érdemileg a plébániákról, ha plébánia-képünket a magyar plébániák átlaga alapján alkottuk. Eszerint sokak számára a plébánia egy egyre fogyó közösséget jelent, melynek tagjai nagy részben idős asszonyok, s mellettük elsősorban kisgyerekek (akik elsőáldozás vagy bérmálás után eltűnnek a templomból). A Szentírás azonban, s az egyházi dokumentumok egy élő plébániaközösségről beszélnek, amely helyi egyház: Isten szeretetének jele környezetében (s amelyre ugyancsak van példa a világon, s hazánkban is). Ez a plébánia testvéri közösség, amelyben minden korosztály képviselve van, és amelynek lényegi eleme, hogy nemcsak „létezik” vagy fogy, hanem kovász, hegyre épült város: missziós közösség, amelynek vonzása megtéréseket indít el. (Vö. CL 26-28)
„Az egyházi közösség, jóllehet mindig bizonyos egyetemességgel rendelkezik, mégis közvetlenül és láthatóan a plébániában jelenik meg: ez az egyház megtelepedésének elsődleges helye.” (CL 26) Az egyház megújulása tehát nagymértékben a plébánia megújulásától függ: az evangelizáció hatékonysága a plébániák hatékonyságától (vö. NMI 42).
A következő fejezet megpróbálja összefoglalni, mit mondanak az egyházi útmutatások a plébániáról. Az egyház egy ideál-képet fest elénk, amelynek megvalósítása plébániánként más–más kérdéseket és feladatokat jelent. Más alapadottságokkal rendelkezik egy falusi és egy városi plébánia, egy hagyományos városi és egy lakótelepi egyházi közösség; s különböző módon lehet elindulni a plébánia egyház által vázolt ideáljának megvalósítása felé.
A falusi lelkipásztorkodás kegyelme a sok helyen még meglevő vallásos hagyomány, amelyeknek nagy szerepe lehet a hit megtartásában. Nehézsége: hogy a hagyományokat nem könnyű alakítani, megújítani. A falusi lelkipásztor nagy gondja, hogy általában több falut kell ellátnia, s alig marad ideje a lelkipásztorkodás új struktúráinak kialakítására, közösségek létrehozására, munkatársak képzésére.
Azzal a plébánia-ideállal kapcsolatban, amelyről ma az egyház beszél, néha azt is hallhatjuk, hogy falun ezt nem lehet megvalósítani. Nem lehet munkacsoportokat létrehozni, ifjúsággal foglalkozni, munkatársakat nevelni stb. Többekre sokkolóan hat az egyház által vázolt ideál és a jelen plébániák valósága közötti szakadék. – Ugyanakkor sok olyan falusi lelkipásztor is van, akik merték önmaguk és plébániai lelkipásztorkodásuk elé tűzni az egyház által felrajzolt modellt, s néhány év alatt elkezdtek kialakulni egy megújult plébánia vonásai.
Az új evangelizáció útjának megtalálása, a közösségi plébánia kialakítása minden plébánián más feladatokat jelent. De a hazai tapasztalat is igazolja, hogy a Jézus tanításába és erejébe vetett-, s az egyházba vetett hit erőt adhat, hogy kilépjünk a merevítő megszokásból, és elinduljunk afelé az új felé, amelyre ma az egyház hív bennünket.
I. A PLÉBÁNIA ZSINATI FOGALMA
A) A plébánia fogalma a zsinat előtt:
A plébánia az utóbbi évszázadok felfogásában egyházi közigazgatási, területi lelkipásztori-ellátó egység. Amint a korábbi egyházjog megfogalmazta: a plébánia a legkisebb önálló – területileg meghatározott – lelkipásztori és egyházi-igazgatási egység, amelynek élén a plébános áll (216. k.).
E szemléletben a plébánián „egyik oldalon” él a plébános és esetleg munkatársai, – és „a másik oldalon” élnek a hívek (a gondozottak). – Ebben a felfogásban úgy tűnik, hogy a plébániai lelkipásztorkodás lényegi feladata a hívek ellátása. Az egyháznak, illetve a plébániának minden emberhez szóló missziós küldetése némileg feledésbe merül.
B) A plébánia fogalma a zsinat után
A plébániát az új kánoni jog így határozza meg: A plébánia a krisztushívőknek a részegyházban pontosan meghatározott közössége, amelynek lelkipásztori gondozása a plébánosra van bízva a megyéspüspök tekintélye alatt (515. k.). – A plébánia tehát először is egyházi közösséget jelent.
1. A területiség és a területfelettiség elve
– A területi plébánia”. – A korábbi jogban úgy tűnt, hogy a plébánia (szinte kizárólag) az egyházmegye területének részekre osztása által jön létre (216. k.). Az új jog ezzel szemben a közösségi elvet teszi első helyre a plébánia meghatározásakor. Bár megjegyzi, hogy a plébánia általában ma is ún. „területi plébánia, azaz egy meghatározott területet ölel fel (518. k.); – hiszen a közösség tagjai többségükben egy körülhatárolható területen élnek. (Nagyobb városainkban kevésbé meghatározója a plébániának a területi hovatartozás, mint falvakban, ahol kevés módjuk volna a híveknek más plébániaközösségbe tartozni.)
– A személyi (területfeletti) plébánia” – A korábbi jog szinte kizárólag területi plébániákat ismer. Az új jog a kor igényeit és a lelkipásztori gyakorlatot követve azt mondja, hogy „ha szükségesnek látszik, alapítsanak személyi plébániákat a területen élő hívők nyelve vagy más meghatározott okok alapján(518. k.).
A személyi plébániák világszerte ismerősek. Létrejöttük szempontjából két nagy csoportra oszthatjuk őket:
Korábban többnyire a lelkipásztori szükség hozta létre ezeket. Ui. a hívek egyes csoportjainak (pl. idegen nyelvű, más rítusú híveknek vagy vakoknak, süketeknek) lelkipásztori ellátása sajátos követelményeket támasztott és csak e célra kiképezett lelkipásztorok tudták kielégítően vállalni gondozásukat. (Hasonlóan ismerősek pl. a cirkuszosok, taxisok vagy vendéglátó-ipari dolgozók személyi plébániái: akiknek sajátos időbeosztása vagy helyváltoztatása igényelte, hogy szakosított lelkipásztorkodás foglalkozzék velük.) E plébániák keletkezésekor tehát általában az ellátási, gondozási elv érvényesült, de azóta nyilvánvalóvá lett, hogy e személyi plébániák – a hívek közös adottságai miatt – lehetővé teszik, hogy tagjaik között elmélyültebb közösség alakulhasson ki.
Évtizedek óta ismerősek a személyi plébániáknak olyan formái is, amelyeknek létrejöttét elsősorban a közösségi elv indokolta. Sok országban természetesnek tartják, hogy olyan esetekben, amikor létezik egy – a területi elvnél jelentősebb – tényező, amely lehetővé teszi a közösség létrejöttét, ott ennek adjanak elsőséget a közösség kialakulása érdekében. Így jöttek létre pl. az egyetemisták vagy főiskolai hallgatók plébániai közösségei (Studentengemeinde), s így jöttek létre néhol, ahol a közös munkahely erős társadalmi kapcsolatokat alakított ki, pl. „gyárplébániák” az ott dolgozók és családtagjaik számára stb.
– A gyakorlatban létezik egy harmadik forma (a területi és személyi plébániák mellett), amikor ui. egy területi plébánia (annak helyzetéből, társadalmi összetételéből, vagy a lelkipásztor egyházmegyei megbízatásából, esetleg személyiségéből következően) a személyi plébánia elemeit is magába foglalja. (Pl. Budapesten területi plébániákon folyik pl. vakok, mozgássérültek stb. gondozása is stb.)
2. Az egyház kicsiben
A zsinat elsősorban a misztérium oldaláról közelíti meg az egyház és a plébánia fogalmát. A zsinati szövegek a Szentírás nyelvén beszélnek az egyházról, mint Krisztus Testéről, művének folytatójáról, az üdvösség szentségéről, a Szentháromság képmására alkotott közösségről. – A plébánián pedig: az egyház jelenik meg – kicsiben; s mint helyi egyház és testvéri közösség ugyancsak Krisztus megváltó és tanúságtevő (missziós!) művének folytatója. (CL 26)
Az egyházról szóló konstitúció elsősorban az egyházmegyékről mondja:„E részegyházak az egyetemes egyház képére vannak megalkotva: bennük és belőlük valósul meg az egy és egyetlen katolikus egyház” (23). A püspökök pásztori tisztéről szóló dekrétum ugyanerről: „Valóban részegyház, hiszen benne igazán jelen van és működik Krisztus egy, szent, katolikus és apostoli egyháza” (11). Később az idézett konstitúció ugyanezzel jellemzi és egyháznak nevezi a plébániai közösségeket is: „Krisztus egyháza valóban ott van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz. Mert a maguk helyén ezek az Istentől meghívott új nép, a Szentlélekben… (vö. 1 Tesz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gyűjti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát… E közösségben – jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek – ott lakozik az a Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat” (Egyházról 26.).
Mindez nem a zsinat felfedezése. Az ősegyház vagy Szent Pál számára nyilvánvaló volt, hogy az egyház nem valami megfoghatatlan elméleti „nagyság”, hanem a helyi egyházakban valósul meg. Az ősegyház úgy fejlődött, mint kis keresztény közösségek együttese, szétszórva a római világban. Ezekben a kis helyi közösségekben szolgáltatták ki a szentségeket, ebben találtak otthonra a keresztények, s ezek voltak a „föld sója”, a megtérések elindítói. Mielőtt az egyház világegyház lett volna, korintusi, efezusi vagy galata egyház voltak.
A zsinat utáni egyházi megnyilatkozások hangsúlyozzák a plébánia közösségi voltát: „A plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület; hanem inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke, családi, testvéri és befogadó ház, a keresztény hívők közössége” (CL 26, vö. LG 28, CT 67; 515/1 kánon; NMI 42-43).
A zsinat nem ismeri – amint más nyelvek sem – az„egyházközség” kifejezést és fogalmat. Számára csak egyházi-közösség, plébániai közösség, helyi egyház létezik. A magyar egyházközség szóban jogi, politikai, illetve történeti hangsúlyokat érzünk. Az ország politikai beosztását – megyékre és községekre – követte a magyar egyházi szóhasználata, amikor egyházmegyékről vagy egyházközségekről beszélt.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1993-ban kiadta a Magyarországi Egyházközségi Képviselőtestületek Szabályzatát (ezentúl: Szabályzat ), mely még fenntartotta az egyházközség kifejezést, bár hangsúlyozta, hogy csak a régi magyar szóhasználat miatt teszi, s az egyházközségen plébániaközösséget ért (Szabályzat 1.1). Az egri főegyházmegye zsinata (élén a Püspöki Kar aktuális elnökével) viszont már tudatosan nem használja többé e kifejezést, csak a „plébániaközösséget” (Vö. Egri Főegyházmegye Zsinati könyve 184 -185. old).
II. A PLÉBÁNIAI LELKIPÁSZTORKODÁS FELADATAI
Mi a plébániai lelkipásztorkodás fő célja? – Hogy a plébánia élő egyház legyen, Krisztus jele és jelenléte (szentsége) a világban (vö. LG 1), amely így minden embert meg tud hívni az üdvösségre.
A különböző egyházi dokumentumok vázlatosan felsorolják a lelkipásztor, illetve a lelkipásztorkodás feladatait (vö. 528-531. k.; PO 4-10; A papi élet és szolgálat direktóriuma DpPMV 43-56; DCG stb.). Melyek ezek?
A) A hívek egyéni és csoportos gondozása
A lelkipásztorkodás feladata a hívek gondozása a) egyénenként, sajátos helyet adva az egyéni lelki vezetésnek (PO 5,11,18; EN 46; DpPMV 54) b) és csoportokban:
– szentségek kiszolgáltatása,
– hitoktatás – gyermekek, fiatalok és nyomatékosan a felnőttek számára,
– fiatal házasok és a családok gondozása,
– öregek, betegek, szenvedők evangelizálása,
– szegények, társadalom peremén élők evangelizálása, stb.
A zsinat is szólt már arról, hogy szakosított korunk szakosított lelkipásztorkodást kíván (Papság 8,10). Az egyházi útmutatások a szakosítás több formáját ismerik: – 1. Alapfokon ez azt jelenti, hogy a plébános és papi valamint világi munkatársai egyes munkaköröket megosztanak maguk között. – 2. Magasabb szinten a szakosított lelkipásztor hatásköre kiterjedhet kerületre, egyházmegyére vagy országra. Egyes lelkipásztorok egyéb munkájuk mellett végzik „szak”- feladatukat, mások önálló munkakörben. Nálunk is ismerősek több plébánián hitoktató káplánok vagy egyházmegyei referensek.
(Mindezekről részletesen lesz még szó könyvünkben.)
B) A közösség létrehozása
A lelkipásztorkodás „nem szorítkozhat csak arra, hogy a hívekkel egyenként törődjék”, vagy csoportosan foglalkozzon velük, mondja a zsinat, hanem – s úgy tűnik ez a plébániai lelkipásztorkodás egyik legelső célja – „ki kell alakítania a valódi krisztusi közösséget” (PO 6; CL 26-27 stb.).
Milyen értelemben mondhatjuk, hogy a közösség a lelkipásztorkodás lényegi célja? – sőt, hogy az igehirdetés vagy a szentségek is bizonyos értelemben csak azt szolgálják, hogy felépítsék a krisztusi közösséget, Krisztus testét?
a) Mert a krisztusi élet csak kölcsönös szeretetben, testvéri közösségben valósulhat meg. Ez Jézus legfőbb parancsa (Jn 15,12 k.). „Mindenekelőtt legyen köztetek kölcsönös és folytonos szeretet” mondja Szt. Péter (1 Pt 4,8). Ahol élik Krisztus tanítását, ott a közösség szükségképpen létrejön. –
b) Mert maga a hívő csak a krisztusi közösségben talál természetes és természetfeletti otthonra (vö. PO 6,8).
Vajon mi a lelkipásztorkodás eredménytelenségének legfőbb oka? Miért és hol maradnak el az elsőáldozók, a bérmálkozók, a serdülők, majd a fiatalok a templomból, s ugyanígy azok, akiket fiatal vagy felnőtt korban készítettünk fel szentségekre: keresztségre, elsőáldozásra vagy házasságra stb.? Azért, illetve ott maradnak el, ahol nincs egy kicsiny élő közösség se, amely megszólítaná, befogadná a fiatalokat, a megtérőket A plébániának „családnak, befogadó háznak” kell lennie, mondja a Christifideles Laici. De csak akkor lesz azzá, ha élő közösséggé válik. – Egyébként minden lelkipásztori munka levegőben lóg.
Hiábavaló a katekézis, hiábavaló a szentségekre való felkészítés:„a terméketlenség veszedelme fenyegeti, ha a katekument (a hitoktatottat) nem fogadja be egy olyan közösség, amely a hitből él” – idéztük már a Catechesi Tradendae-t (24). A hitoktatott gyermeket is csak az fogja meg, ha látja maga előtt a nagyobb fiataloknak és felnőtteknek közösségét.
Nem működik az ifjúsággal való foglalkozás sem, mert – ahogyan az Általános Kateketikai Direktórium is megállapítja – „a serdülők és fiatalok számára életszükségletnek kell tekinteni a csoportot”, a közösséget (DCG 76; DGpC 56, 69, 91)
A fiatal házasok és családok számára baráti közösségeket kell létrehozni – figyelmeztetett már a zsinat – , mert így tudják teljesebben megélni a világ kemény körülményei között a kereszténységet” (PO 6; vö.AA 11; FC 72).
c) Az egyház, illetve a plébánia missziós küldetésében elsődleges szerepe van a közösség egységének: Krisztus megígérte, hogy ebből fogja felismeri a világ Istent (Jn 17,21). Vagyis az egyház, s benne a plébánia, mint testvéri közösség lesz meghívás a világ számára; csak így lesz Isten szeretetének jele és közvetítője; csak így tölti be küldetését (vö. LG 1; AA 17,18; AG 15; EN 13,21,77; CL 26,29,34 stb.).
Ebben az értelemben korunk egyházának meggyőződése, hogy a lelkipásztorkodás első hordozója Isten népe, illetve a helyi közösség. – „Isten népének plébániákban, egyházmegyékben élő közösségeire tartozik, hogy tanúskodjanak a nem hívők előtt “ – állítja a zsinat (AG 37). Az evangelizációval foglakozó püspöki szinódus is többszörösen hangsúlyozza, hogy az evangelizáció első és legfontosabb hordozója Isten népe. – A hívők közösséget alkotnak, „s maga ez a közösség az evangélium hírnöke” – írja az Evangelii Nuntiandi (13). Másutt megállapítja: a nem hívőket általában először is a hívek tanúságtevő élete indítja el a hit felé: „Akik őket látják, önkéntelenül is megkérdik maguktól: Miért ilyenek ők? Miért élnek így? Mi ad nekik erőt? …Az ilyen csöndes tanúságtétel többnyire az evangelizálás első lépése” (EN 21; vö. 41). – Ugyanezért mondja a Christifideles Laici.: „Érettebb egyházi közösségeket kell létrehozni, … amelyekben a hit felragyog” (34). Az új evangelizáció ezek által valósulhat meg (vö. 26,27,34).
A plébániai közösség(ek) lelkipásztori szerepéről és felelősségéről a római szentségtani rendelkezések is hangsúllyal szólnak. Kiemelkedik közülük is az Ordo Initiationis Christianae Adultorum, amely a felnőttek megtéréséről, bérmálásáról, áldoztatásáról szól. Ezt a dokumentumot világméretű felmérés előzte meg. Azt vizsgálták, hol sugárzik a kereszténység, hol vannak megtérések stb. S az eredmény? – Ott, ahol a plébániák élő testvéri közösségek. Az OICA ezért írja azt, hogy a felnőttek megtérésének, hitre való elvezetésének első „szereplője”, közreműködője a keresztény közösség. (Éppen úgy, ahogy ez valaha az ősegyházban is volt).
C) A világiak küldetésének tudatosítása és elismerése
A plébániai lelkipásztorkodás feladata,„hogy elismerje és mozdítsa elő a világi krisztushívőknek az egyház küldetésében való sajátos részvételét, és támogassa vallásos célú társulásaikat” (ezekről volt és lesz bővebben szó) (vö. 529/2 k.; PO 9; CL. 27).
D) Dialógus és a misszió
A plébániai lelkipásztorkodás feladata, hogy az egész környező világot megszólítsa, hogy a helyi közösség Isten jele és meghívása legyen mindenki számára. Az egyház lényegéhez tarozik a missziós küldetés, illetve küldetés a környezetében élő mindenféle embertársakkal való dialógusra.
A plébánia hivatása dialógust folytatni:
– azokkal a volt katolikusokkal, akik az egyháztól eltávolodtak,
– a többi keresztény egyházakkal,
– a nem keresztény vallásokkal,
– a nem hívőkkel. (Vö. 528.k; CL 27; PO 9; UR 12; AG 37-39)
III. A PLÉBÁNIA: KÖZÖSSÉGEK KÖZÖSSÉGE
Az újabb egyházi dokumentumok kivétel nélkül élő közösségnek rajzolják a plébániát. De – noha az egyház teológiailag és kegyelmileg bizonyos értelemben közösség, communió a kegyelem, illetve a hit egysége által -, ennek a tágabb természetfeletti közösségnek a konkrét emberi kapcsolatokban kell realizálódnia. A gyakorlatban az egyház, illetve a plébánia „nagy” communiója csak akkor tud élő közösség lenni, ha kisebb csoportokból áll. Miért?
Mert – az emberek általános tapasztalata, amit a mai egyház is észlel, s amit állítanak a témával foglalkozó tudományok is, hogy – közösség általában csak kisebb létszámmal válik élővé. – Ilyen kisebb (face to face) közösségek képesek egyrészt lelki otthont, családias közeget nyújtani tagjaiknak, és melegen befogadni másokat, – másrészt ilyen kisebb csoportok képesek hatékonyabb (lelkipásztori) cselekvésre is. (Vö. AA 18)
Az újabb lelkipásztor-teológiai irodalom és számos egyházi megnyilatkozás, éppúgy mint a képviselőtestületi Szabályzat, a plébánia egészséges, illetve kívánt állapotának azt látja, hogy kisebb csoportok, közösségek (munkacsoportok, egyesületek, imacsoportok, lelkiségi csoportok stb.) virágozzanak a plébánia nagyobb közösségében; hogy a plébánián a fontosabb feladatokat egy-egy világiakból álló munkacsoport lássa el, illetve, hogy a plébánia valóban „közösségek közössége” legyen. (Vö. a Szabályzaton kívül: Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Zsinati Könyve 3308, 3309-18; A Szeged-Csanádi Egyházmegye Zsinati Könyve 605-606; hasonlóan a többi hazai zsinati könyvek.)
A plébánián létezhet sokféle csoport.
- Ezeknek egyik fajtáját azok a csoportok alkotják, amelyek nem a szorosan vett lelkipásztori munka segítésére alakultak, hanem a hívek imádságos vagy közösségi stb. igényeiből születtek, pl. imacsoportok, lelkiségi csoportok, a hívek saját joguk alapján létrehozott társulásai vagy összejövetelei (vö. 215 k.).
- A csoportok másik fajtájához tartoznak azok, amelyek a plébániai élet és lelkipásztorkodás közvetlen szolgálatára alakultak. A Szabályzat elsősorban ez utóbbiak létét tartja természetesnek, illetve létrehozásukat a lelkipásztor sürgető feladatának. Lássuk röviden melyek ezek (Szabályzat 5.6).
– Liturgikus munkacsoport: e csoportba tartozhatnak mindazok, akik a liturgia szépségét, szépítését szolgálják, a sekrestyéstől és az oltárdíszítőktől a ministránsok összefogójáig vagy a lelkipásztori kisegítőkig: – az áldoztatókig, betegellátókig.
– Hitoktatási munkacsoport: Összefogja a gyermekek, fiatalok és felnőttek hittanjainak vezetőit vagy szervezőit. Feladata lehet – a szülők segítségével – a gyermekek, fiatalok ünnepeinek, táborainak, lelkigyakorlatainak szervezése is.
– Családgondozási munkacsoport: – „Besegít a jegyesoktatásokba, előmozdítja a fiatal házaspárok ismerkedését, kisközösségekbe szervezését. Segíti a meg nem keresztelt gyermekek keresztelésének előkészítését… Részt vesz a házas hétvégék szervezésében. Családlátogatásokat végez, foglalkozik a válás felé sodródókkal és az elváltakkal” (5.6.3).
– Karitatív munkacsoport: „Gondoskodik a betegekről, öregekről,… szegényekről, sokgyermekesekről stb. Segíti a szenvedélybetegek gyógyulását… Ahol börtön van, lehetőség szerint felkarolja az ottlevő rabokat”, látogatja a kórházakat, öregek otthonát, illetve ilyen látogatásra animálja a közösséget, különösen nagyobb ünnepek pl. karácsony alkalmával stb. (5.6.4)
Szép látni, hogy Magyarországon a politikai fordulat után legtöbb plébánián elsőként a karitász munkacsoport született meg. Kevés olyan kézenfekvő célja van egy plébániának, mint a szegények segítése, s kevés olyan cél van, mint ez, ami alkalmas a plébániai közösségi élet elindítására. – Meghalt az az egyházközség, amelyben a karitász sem működik.
– Evangelizációs munkacsoport: mely különösen az újakkal, a hit felé elindulókkal, a kereszténységgel szimpatizálókkal vagy nem hívőkkel való kapcsolatokkal törődik.
– Ökumenikus munkacsoport: „A plébános útmutatása szerint kapcsolatot keres és tart fenn a nem katolikus keresztényekkel. Közös munkát, összefogást kezdeményez pl. a szegények segítésére stb.” ( 5.6.6).
– Sajtófelelős munkacsoport: „Ajánlja és terjeszti a katolikus sajtó termékeit, előfizetőket toboroz vallásos lapokra, felhívja a figyelmet a TV, rádió jó műsoraira, egyházközségi könyvtárat, video-kölcsönzőt hoz létre és működtet” Gondoskodik a templomi faliújságról, plébániai újságról, esetleg a helyi médiában való szereplésről (5.6.5).
Egyéb csoportok is működhetnek, pl.:
– Kulturális munkacsoport: mely a közösség ünnepeit (farsang, mikulás, karácsony stb.), kirándulásait stb. szervezi.
– Társadalmi kapcsolatok munkacsoportja: mely a nevezett kapcsolatok mellett foglalkozhat a pályázatok figyelésével és megírásával.
Sok egyházközség nyer évente esetleg több 100 000 Ft-ot is szociális, karitatív, nevelési, hitoktatási, kirándulási stb. célokra. Persze ez a közösség tényleges működését tételezi fel és a pályázatok figyelését valamint pontos elszámolást is igényel.
– Gazdasági Bizottság: „Nyilvántartja és gondozza az egyházközség tulajdonát, rendben tartja az egyházi épületeket, anyagi forrásokat próbál biztosítani, ügyel az alkalmazottak járandóságának pontos kifizetésére stb.” (5.7).
A püspökkari rendelkezésnek ez a felsorolása – azok számára, akinek plébániáján nem nagyon akad közösség – első olvasásra hihetetlennek vagy álmodozásnak tűnhet. Szerencsére egyre több plébánia van Magyarországon, ahol a politikai fordulat utáni nem egész 10 év alatt e csoportok mind, vagy részben már kialakultak. A hazai egyházmegyei zsinatok is – mint láttuk – létfontosságúnak ítélik a plébániák létezéséhez-megújulásához e munkacsoportok létrejöttét. (A következőkben szólunk majd arról, mit tegyen az, akinek plébániáján semmiféle csoport nem létezik.)
IV. A PLÉBÁNIA VEZETÉSE
Ha a plébániának ideálisan nem egyszemélyi vezetéssel kell működnie, hanem kisegyházként, testvéri közösségként, akkor ennek meg kell nyilvánulnia vezetésében is. Az új egyházi, jogi előírások valóban a testvéribb vezetési stílus lehetőségére és fontosságára utalnak.
A) Egyszemélyi vezetés
A plébániai közösségnek szüksége van vezetőre. A plébánia vezetője egy plébános, a megyéspüspök tekintélye alatt (518. k.). – Melléje munkatársként a püspök küldhet egy vagy több káplánt. A káplán megbízást kaphat egy vagy több plébánián való munkára, illetve a plébániai munka egy részére, vagy a hívők egy adott csoportjának gondozására. (Pl. kaphat valaki csak betegellátói vagy hitoktatói megbízást, és ezt egy vagy több plébánia területére.) –
A diakónus vagy világi hívő. – Előfordulhat, hogy a paphiány miatt a püspök egy diakónusra vagy világira bízza a plébánia lelkipásztori gondozását, a közösség összetartását – engedélyezi az új egyházjog. Ilyenkor a püspök kinevez egy papot plébánosi jogokkal, aki a lelkipásztori munka „moderátora” (517. k.), s aki gondoskodik a szentségek kiszolgáltatásáról is. – Szerte a világon és Európában is több példa van arra, hogy egy diakónus, egy világi – nem egyszer egy nő – egy-egy plébániai közösség összefogója, a „moderátor” lelkipásztorral közreműködve.
B) Közösségi vezetés
Az egyház jelen gyakorlatát követve az új kódex beszél a plébánia szoros értelemben vett közösségi vezetéséről is.
Papi közösség. – Már a zsinat kijelentette, hogy a papi élet lényegileg közösségi, Szentháromságos dimenziójú. Létüknek tehát nagyon megfelel, ha a papok valamilyen formájú közösségi életet élnek, hogy „így egymástól segítséget kapjanak lelki és szellemi fejlődésükhöz, és hogy az egyedüllétből eredő veszélyektől megszabaduljanak” (PO 7-9; Pdv 17; Papi élet és szolgálat direktóriuma = DpPMV 29). A püspök – az új kódex értelmében – ilyen papi közösségekre is bízhatja egy vagy több plébánia vezetését. Ilyenkor kell lennie közülük valakinek, aki harmonizálja lelkipásztori munkájukat, s a püspök előtt is felelős azért (517. k.).
Európaszerte megjelent a modell, hogy a papi közösség tagjai különböző plébániákat vezetnek. Az együttlakás érdekében ilyenkor felmentést nyernek a plébánián lakás általános kötelezettsége alól (533. k.). – Ilyen egy vagy több plébánián közösen lelkipásztorkodó (elsősorban valamilyen lelkiségi mozgalomhoz tartozó) papi csoportok – különösen a zsinat óta – többfelé működnek a világon, pl. Jézus Kistestvérei, a Prado vagy Fokoláre papi közösségek.
Világi közösség. – Ugyancsak a zsinat ajánlotta, hogy a világiak is lehetőleg közösségben végezzék apostoli munkájukat (AA 17,18.). A kódex látja a lehetőségét, hogy a püspök világi közösségre bízza egy plébánia vezetését (egy pap-plébános moderátor irányítása mellett) (517. k.). Dél-Amerikában több tízezer plébániának lelkipásztori gondozását világiak kis-közösségei végzik.
Az, hogy a plébániát vezető papok vagy világiak maguk is közösségben élnek, a tapasztalatok szerint gazdag gyümölcsöket termett. – 1. A közös élet érzékenyebbé tette őket a közösségi értékekre, a közösség igényeire, s így alkalmasabbá váltak a vezetésre. – 2. Ahogyan a zsinat is megfogalmazza: a közösség „az egyház Krisztusban való közösségének és egységének jele”. Természetfölötti erővel bír, hiszen – Jézus ígérete szerint – „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,20; A 18; vö. EN 23.; DpPMV 25). S valóban, sokfelé a plébániát vezetők közössége, a természetfeletti kovász törvényeinek megfelelően, további közösségeket hozott létre.
C) A plébánia képviselőtestülete
Akár egy személy, akár egy közösség vezeti a plébániát, a zsinat és az új kódex természetesnek tartja, hogy a plébánia irányítása a hívek széles köreivel együttműködésben történjék: „A püspökök, a papok ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hívőnek, egyháziaknak és világiaknak, és hogy az egyház építésében a világi híveknek is megvan a saját szerepük” (A 25). Ezért „a papok úgy töltsék be vezető tisztségüket, hogy fogjanak össze a világiakkal… Ismerjék el és segítsék érvényesülni a világiak tekintélyét és sajátos szerepét. Vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különböző területein nekik van tapasztalatuk és ők illetékesek, hogy így velük együtt képesek legyenek leolvasni az idők jeleit” (PO 9; vö. AA 10; 529. k.; CL 27).
A világiak első és általános lelkipásztori feladata a Krisztussal egyesülő egyéni és közösségi élet tanúságtétele. De hivatást kapnak arra is, hogy a sajátos lelkipásztori munkában részt vegyenek (vö. CL 24, 25, 27). Az egyházi dokumentumok hangsúlyozzák, hogy részt kaphatnak a hitoktatásban, az igehirdetésben, a szegények-betegek látogatásában, a kisközösségek irányításában, az ateistákkal való párbeszédben stb. (A 2,7-10; EN 73), a szentségekre való felkészítésben, a bűnbánati liturgiák vezetésében, az áldoztatásban (CIC 225, 228, 230, 275, 529 k.; OICA 45, 48; Ordo Baptismi 7; Ordo Confirmationis 3; Ordo Penitentiae 37 stb. Vö. 11,17 és 276; 12,27 és 230. old.), sőt a pap nélküli plébánia vezetésében is.
A papok és világiak közös munkájának koordinálására a zsinat és az új kódex a lelkipásztori tanács létrehozására hív fel (ha a püspök ezt jónak tartja). A tanács elnöke a plébános, tagjainak tanácsadói joguk van (536. c; 26.). Hazánkban a plébániaközösség képviselőtestületének kell betöltenie a lelkipásztori tanács (és a gazdasági tanács) szerepét (Szabályzat 2.1.).
Az ideális helyzet az, ahol a képviselőtestület valódi lelkipásztori tanácskozó testület. Köztudott, hogy sok helyen e testületek lelkipásztori hatékonysága minimális, hiszen alig tesz mást, mint jóváhagyja a költségvetéseket. Annál inkább végig kell gondolnunk, milyennek képzeli a világegyház, a hazai egyház és a Szabályzat ezt a testületet.
1. Mire szolgál a plébániaközösségi képviselőtestület?
A képviselőtestület létrehozása jelzi az egyház szándékát, hogy a világiakat a lelkipásztori munkába-felelősségbe bekapcsolja. 1.) Ennek teológiai oka: a világiak küldetése az apostolságra (Vö. AA 3; CL 27), – 2.) gyakorlati oka: hogy „annyira szükséges az ő munkájuk, hogy nélküle legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztor apostolkodása” (CL 27; AA 10). 3.) Továbbá – mint a következő fejezet kifejti – egy plébánia csak akkor válik élő közösséggé, ha tagjai felelős részt kapnak az ügyek intézésében.
„A képviselőtestület feladata, hogy a plébániai közösség célkitűzéseit Istentől és egyháztól kapott küldetésének szellemében előmozdítsa.” (Szabályzat 5,1)
A képviselőtestület ideálisan – ahogyan neve is mondja – a plébánián élő híveket, közösségeket, csoportokat „képviseli”, s fogja össze. Szerepe van abban, hogy a plébánia közösségek közössége legyen: a közösségek ne egymás mellett (természetesen ne egymással szemben) éljenek; biztosítja a csoportok tevékenységének összehangolását, a tevékenységek, feladatok szétosztását.
A lelkipásztori tanácsokról mondja II. János Pál a 3. évezred irányelvéül: „Ezek, nem a parlamentáris demokrácia felépítését követik, mivel csak tanácskozási, és nem döntéshozatali joguk van; ezzel azonban nem veszítenek jelentőségükből. A közösségi lelkiség a lelkipásztorok és a hívek kölcsönös és hatékony egymásra figyelésére támaszkodik, egynek tekinti őket minden lényeges kérdésben, s a döntések átgondolásával és megbeszélésével még a vitás esetekben is az álláspontok közelítését szorgalmazza.”
„Nem a parlamenti demokrácia elvei érvényesülnek itt De nagy szerepe van a közös gondolkodásnak, mérlegeléseknek. – A jogi bölcsesség, hogy amikor a részvétel szabályait jelöli meg, az Egyház hierarchikus struktúráját érvényesíti, elvetve minden jogtalan követelést. Ugyanakkor a közösségi lelkiség bizalmat és nyitottságot követel tőlük Isten népének valamennyi tagja iránt, tiszteletben tartva méltóságukat és felelősségüket.” (NMI 45)
Megjegyzendő: Magyarországon – a világon elsőként – már a múlt században létezni kezdett egyházközségi képviselőtestület, majd 1929-ben szervezett, elismert formát is nyert. Sajnos a korabeli egyházszemlélet hatására működése legtöbb helyen formálissá vált.
2. A képviselőtestület tagjai
Jelentős részüket a közösség választja. A választást jó úgy rendezni, hogy lehetőleg „a plébánia híveinek minden rétege képviselve legyen, életkor, nem, foglalkozás és a település földrajzi részei szerint” (Szabályzat 4. 2.). – Kívülük vannak, akik hivatalból tagok (pl. káplán, kántor), illetve akiket a plébános nevez ki
„A jelölt legyen ismerten vallásos és tevékeny hívő, aki valódi feladatot lát majd megbízatásában és vállalja a velejáró munkát is. Továbbá példaadó egyéni és családi életet él, apostoli lelkületű, józan ítélőképességű és fegyelmezett tárgyalókészséggel rendelkezik.”(Uo.)
A testületet 5 évre választják. Öt év után új választásra kerül sor. Az időtartamot az egyházmegye püspöke dönti el.
Ha valahol nincs képviselőtestület – pl. a lelkipásztor nemrég került egy ilyen helyre – „a megyéspüspök a plébános javaslatára gondnokságot nevez ki, amely az ügyeket egy, de legtovább három évig intézi. Három—öt tagból kell állnia. Ez idő alatt elő kell készíteni a képviselőtestület megválasztását.” (Szabályzat 3.3.) (Ennek hogyanjáról a következőkben szólunk!)
Képviselőtestületet természetesen csak akkor lehet választani, ha a plébános ismeri a híveket, illetve ha a plébánián már van valamiféle közösségi élet, ha vannak hívek, akik magukénak érzik a plébánia ügyeit; ha vannak munkacsoportok vagy azok csírái – amelyeket a képviselők képviselni-, vagy életbe hívni hivatottak stb. – S természetesen áldatlan állapot az – ami még ma is sokfelé ismerős nálunk -, hogy a képviselőtestületnek nevezett csoport sok tagja vagy kiöregedett, vagy templomba se jár.
3. A testület működése
„Lehetőleg havonta, de legalább kéthavonta gyűljön össze” mondja a Szabályzat (5.3.). – Ez egy élő közösség esetében valóban szükséges.
Bár csak tanácsadó joguk van, ha a lelkipásztor élő plébániát szeretne, a lehetőség szerint vegye komolyan a képviselők véleményét. (Erre szólítanak fel az egyházi dokumentumok is. Vö. Világiak 25; CL 27.) Mert akinek tanácsait ismételten nem hallgatják meg, az megszűnik tanácsot adni, megszűnik felelősnek érezni magát abban a témában. Aki viszont részt kap a feladatok megoldásában, a döntésekben, az egyre felelősebbnek fogja érezni magát az egész közösségért.
Minden közösségben, testületben előfordulhatnak emberek, akik lehetetlen ötletekkel állnak elő. Ha a plébános (vagy közösségvezető) megszokta, hogy minden kérdésre neki kell választ adnia, akkor ő fog nemet mondania mindenre, s ez nagyon rossz benyomást kelt, s szétzilálhatja a testületet. A megoldás: ha előmozdítjuk, hogy az egész testület vegyen részt a párbeszédekben, s a lelkipásztor csak valóban a végén mondjon döntő szót. Így a szélsőséges véleményeket maga a testület fogja visszautasítani!
+ + +
Bizonyára nem egy olyan hazai lelkipásztor vagy világi akad, akinek számára – első átgondolásban – idealizáltnak vagy irreálisnak tűnik az, amit ma az egyház a plébániákról mond. Több dokumentum viszont éppen azt hangsúlyozza, hogy a plébániák vagy ebbe, a testvéri-közösségi irányba fejlődnek, vagy létük sodródik veszélybe (vö. KÁD 58).
Ha alaposabban végiggondoljuk az egyházi előírásokat, kiderül, hogy ezek nemcsak szabályokat, hanem tényleges útmutatásokat is tartalmaznak a plébániák élőbbé tételére, megújítására vonatkozóan.
Irodalom
A magyarországi egyházközségi képviselőtestületek szabályzata, a MKPK kiadása, 1993.
A magyarországi katolikus egyházközségek igazgatási és adóztatási szabályzata, Eger, 1934.
András I.: Az egyház belső képe, in Vigília, 1996/5, 355-357.
Arcidiocesi di Udine: Il consiglio pastorale parrocchiale. Uudine, 1998.
Bayerlein, W.: Räte in der Kirche seit dem Vaticanum II., Communio, 1996 März-April, 148-168.
Conferenza Episcopale Italiana, Comunione e comunitá (Piano pastorale per gli anni 80′), Roma 1981.
Conti P.: Valentini N. (AAVV): Casa e scuola di comunione (Un nuovo voltod i parrocchia), Paoline, Milano 2005.
Dobos L.: Világiak a plébániai lelkipásztorkodásban, Abaliget (Lámpás) 1996.
Erdő P.: Egyházközség, in Magyar Katolikus Lexikon II. 924-925.
Erdő P.: Egyházközségi képviselőtestület, in Magyar Katolikus Lexikon (SZIT) 1993 II, 927-929.
Erdő P.: Plébánia, egyházközség, közösség, in Teológia 1997/1-2, 9-23.
Erdő P.: Paphiány és lelkipásztori ellátás. Távlatok 2002/2 (Magyar Papi Egység 2-13).
Gál F.: Helyi közösség – helyi egyház, in Teológia 1984/1, 31-33.
Gárdonyi M.: A Kaposvári Egyházmegye plébániastruktúrájának átalakítása, Távlatok 2002/2 (Magyar Papi Egység 13-18).
Kamarás I.: Egyházközségeink 1997-98-ban. Vigília 1999/6, 415-422.
Lopez, J. M. H.: Kirchliche Basisgemeinden als Subjekte der Pastoral, in Diakonia 1996/5, 311-318.
Matino G.: La parrocchia, una fontana senza piú aqua? Bologna, Dehoniane, 2004.
Palánkai Gausz T.: Szeretetből nőtt egyházközség. Budapest, Szent Gellért, 1995.
Patsch J.: Szükségmegoldásoknak nincs jövője! Megoldás-e a növekvő paphiányra a „kooperatív közösségvezetés”? Teológia, 1995/3, 181-185.
Pfammatter, J.: Neutestamentliche Perspektiven für die Dienste in der Kirche, in Diakonia 1992/3, 162-169.
Pini, C.: Il consiglio pastorale parocchiale, Torino, 1977.
Rahner, K.: Friedliche Erwägungen über das Pfarrprinzip, Schriften II., Benzinger 1968. 299-338.
Roska P.: Élő plébánia: megtért emberek tanúságtevő közössége. Távlatok 2002/1 (Magyar Papi Egység).
Schießl, E.: Die Kirchlichen Basisgemeinden befreien die Menschen und verändern die Diözese, in Diakonia 1996/5, 326-329.
Teleki B.: Hogyan jön létre a befogadó közösség, Teológia 1991/3, 145-153.
Tomka F.: Plébánia – missziósközösség, in Teológia 1984/1, 12-17.
Zulehner P.M., Gönner H., Schweighofer J.: Pfarranalyse (Anstoss zur Pfarrgemeinde-Entwicklung). Wien, Dom Verl. 1997.
Copyright Tomka Ferenc, 2016-2021