Don Bosco délelőtt az iskolában – Az álom, amely álmodni késztet

Június 7-én az iskola gyermekei, fiataljai Bosco Szent János személyével és életével ismerkedhettek meg, akit Szent II. János Pál pápa a fiatalok atyjának és tanítómesterének nevezett.
Az álom, mely álmodni késztet” Egy szív, mely a „farkasokat” „bárányokká” változtatja 2024-ben lesz 200 éve, hogy a fiatal Bosco János, a mi Don Boscónk, 1824-ben, kilenc évesen megálmodta azt az álmot, amelyet a Szalézi Családban világszerte nagyon jól ismerünk, mint a kilenc éves kori álmot.

A napot közös imádásggal és ének tanulással kezdtük.

Az alsósók és a felsősök az életrajzi filmből néztek részleteket. A kisebbekkel is beszélgettünk Don Boscóról, kiszíneztünk néhány életeseményét, míg a nagyobakkal sikerült többször kirakni a Két oszlop álmot puzzle-ban.

A nap végére még kiállítás is készült a színezőkből és minden elrejtett Don Bosco képet megtaláltak a gyerekek.

A lelki fejlődésünket pedig tovább segítették a napközbeni játékok, a vidámság, a zene, a lelki beszélgetések, közös vagy egyéni imádságok.



A 9 éves kori álom

Ebben a koran egyszer álmodtam, és ez az álmom mélyen az emlékezetembe vésődött. Valahol otthonunk közelében egy nagy kertben éreztem magam. Egész csapat gyerek játszott körülöttem. Nevetgéltek, játszottak, de voltak, akik csúnyán káromkodtak. Amint meghallottam a csúnya beszédet, rögtön odaugrottam, és szent haraggal, szóval és ököllel el akartam hallgattatni őket. (Kiáltva: Ne káromkodjatok! Ne verekedjetek!)

Abban a pillanatban megjelent egy szépen felöltözött tiszteletreméltó férfi. Fehér ruhát viselt, és az arca fényesen ragyogott, hogy nem lehetett egyenesen ránézni. 

Nevemen szólított, hogy vegyem pártfogásba ezeket a gyerekeket, és azt mondta:

– Légy a barátja a gyerekeknek, és vezesd a jóra őket, de nem ütleggel, hanem szelíden, szeretettel. Mindjárt kezdheted azzal, hogy megmutasd, milyen rút a bűn és milyen szép az erény.

Zavarba jöttem és féltem. Mondtam, hogy szegény tudatlan gyerek vagyok. Nem tudok ezeknek a vallásról beszélni. Abban a pillanatban a gyerekek abbahagyták a veszekedést és káromkodást, és az ember köré gyűltek, aki szólt hozzájuk.

Szinte nem is tudtam, hogy mit mondok, azt kérdeztem:

– Ki maga, hogy olyat parancsol nekem, ami lehetetlen?

– Éppen azért, mert számodra lehetetlennek látszik, engedelmességgel és tanulással fogod tudni megvalósítani.

– Hol és milyen eszközökkel juthatok hozzá ehhez a tudáshoz?

– Én adok neked tanítót, ő bölccsé tesz. Nélküle minden tudomány ostobaság.

– Dehát ki maga, hogy így tud beszélni?

– Annak a fia vagyok, akihez édesanyád tanítása szerint naponta háromszor imádkozol.

– Anyám azt mondta, hogy ne találkozzak emberekkel, amíg ő bele nem egyezik. Ezért mondja meg a nevét!

– Kérdezd meg a nevemet az én anyámtól.

Ebben a pillanatban egy szépséges hölgy jelent meg csodálatosan tündöklő köpenyben, mintha csupa csillag borította volna. Miután látta, mennyire zavart vagyok, magához intett. Szelíden megfogta a kezemet és így szólt:

– Nézd!

Akkor vettem észre, hogy a gyereksereg elfutott, helyette kecskék, kutyák, macskák, medvék és egyéb állatok sokasága foglalta el a teret.

– Ez a te területed, itt kell dolgoznod. Légy alázatos, erős és tettrekész. Amit most fogsz látni, azt kell tenned a fiaimmal, ami ezekkel az állatokkal történik.

Amint ismét körülnéztem, a vadállatok helyett csupa kezes báránykát láttam, amelyek vidáman szökdécselve, bégetve ünnepelték azt az embert és az asszonyt.

Ekkor, még mindig álmomban, sírva fakadtam. Kértem az asszonyt, hogy szóljon és mondja meg mit jelentenek ezek a dolgok, mert nem értem. Akkor a fejemre tette a kezét és azt mondta:

– A maga idejében mindent meg fogsz érteni.”

Abban a pillanatban felriadtam (hangosan dramatizálva), és az álom elszállt.

Kábult voltam, a kezem fájt és az arcom fájt a kiosztott és elszenvedett ütésektől. Az álom csodálatos embere és asszonya, valamint az elhangzott mondatok annyira eltöltötték az elmémet, hogy már nem tudtam visszaaludni.

Reggel, haladék nélkül el akartam mondani az álmomat. Először a testvéreimhez szóltam, akik egyszerűen kinevettek, de anyámnak és nagyanyámnak is elmondtam. Mindegyikük elmondta a véleményét. József szerint kecskét, juhot és egyéb állatot fogok tartani. Anyám megjegyezte:

– Ki tudja, de lehet, hogy pap leszel.

Antal csak dünnyögött:

– Talán rablóvezér leszel.

Amikor azonban 1858-ban Rómába mentem, hogy tanácskozzam a pápával a Szalézi Társaság ügyében, ő szólított fel, hogy mondjak el mindent részletesen, ami a természetfeletti indítékokat illeti. Ez volt az első alkalom, hogy mindent elmondtam az álmomról, amelyet 9 vagy 10 éves koromban átéltem. A pápa úgy rendelkezett, hogy pontosan írjam le az álmomat, hogy legyen mivel bátorítani a társaság fiait, éppen akiknek ügyében kellett Rómába látogatnom.

Ez az álma vezérfonallá vált életében, melyben mindig úgy haladt, ahogyan az Úr sugallta neki és ahogyan a körülmények kívánták.


ÁLOM A KÉT OSZLOPRÓL

Bosco Szent János (ünnepe: január 31.) 1862. május 30-án, az esti ima után a következő történetet mesélte el fiainak:

Lelki javatokra egy néhány nappal ezelőtti álmomat akarom nektek ma elmesélni:

Képzeljétek el – kezdte -, hogy velem vagytok a tengerparton, vagy  inkább egy magányos szirten, és mást nem láttok magatok körül, mint a végtelen tengert. Azon a végeláthatatlan vízfelszínen megszámlálhatatlan sokaságú, harcra felsorakozott hajó látszik, és mindegyiknek az orrára nyíl formájú, hegyes vasszuronyt erősítettek.

A hajókra ágyúkat és mindenféle fegyvert zsúfoltak, továbbá puskákat, tűzszerszámokat és könyveket is. A had most a legnagyobb és leghatalmassabb hajó felé közeledik: megpróbálnak léket ütni rajta (elsüllyeszteni) a szigonnyal, próbálják felgyújtani, és minden módon a vesztét akarják. 

Azt a pompás nagy hajót sok kis hajócska kíséri, akik tőle kapnak utasításokat, s már teljesítik a parancsot, hogy megvédjék magukat az ellenséges flottával szemben. Ám a szél ellenük dolgozik, és úgy tűnik, hogy a háborgó tenger az ellenségnek kedvez.

A tenger végtelen víztükrén, a habokból két erős, hatalmas méretű, két egymáshoz közeli oszlop emelkedik ki.

Az egyiken a Szeplőtelen Szűz szobra áll, lábánál egy széles tábla függ ezzel a felirattal: Auxilium Christianorum, azaz a keresztények segítője; a másikon, amely sokkal hatalmasabb és magasabb, az oszlop méreteivel arányos Ostya van, és alatta egy tábla ezekkel a szavakkal: Salus credentium, azaz a hívek üdvössége. 

A nagy hajó kapitánya, aki maga a római pápa, látva az ellenség dühét és a hívek szorult helyzetét, magához hívatja a kísérőhajók kormányosait, hogy kidolgozzák a védelmi tervet. Az összes kormányos felszáll a vezérhajóra és mind a pápa köré gyűlnek. Ülést tartanak, de mivel a vihar mind jobban tombol, vissza kell térniük saját hajójukra.

A pápa a kormánynál áll, és minden erejével azért küzd, hogy a hajót az oszlopok közé irányítsa, melyeknek csúcsáról láncokhoz rögzítve, körös-körül számos horgony és hatalmas horog lóg le a mélybe.

Az ellenséges hajók megkezdik a támadást és a pápa hajóját el akarják süllyeszteni. Újra és újra megpróbálnak égő anyagot a nagy hajó fedélzetére hajítani, és minden ágyújukból golyózáport zúdítanak rá. Az ellenséges hajók szenvedélyes harca és minden fegyverük bevetése ellenére támadásuk nem jár eredménnyel, mert a pápa hajójának sikerül szabadon és biztosan átszelnie a tengert, holott minden oldalról komoly támadásoknak van kitéve, de a lékeket, ahogy keletkeznek egy lágy szellő, mely az oszlopokból támad, azonnal betömi.

  A támadók hajóin felrobbannak az ágyúcsövek, a hajók orra széttörik, sok hajó megreped és elsüllyed a tengerben. Ekkor azonban a pápát hirtelen egy golyó találja el. Segítői megtámasztják ugyan, és újra talpra állítják, de hamarosan egy újabb lövedék is eltalálja, mire holtan hanyatlik a földre.

Az ellenséges flottán ekkor az öröm- és a győzelem rivalgása száll fel. A pápai hajón összesereglett parancsnokok azonban akkora gyorsasággal választják meg az új pápát, hogy az előző haláláról szóló hír az újonnan megválasztottnak nevével egy időben jut el az ellenséghez. Erre ezek minden bátorságukat elvesztik, a pápai hajó pedig minden nehézséget legyőzve biztosan úszik át a két oszlop között, ahol horgonyt tud vetni.

  Az ellenség menekül, de fejvesztettségükben egymásnak mennek és elsüllyednek. A pápai hajó kis kísérő csónakjai teljes erőből szintén a két oszlophoz eveznek, ahol kikötnek. A tengeren most béke és csend honol…

Mikor Don Bosco idáig ért az elbeszélésben megkérdezte későbbi utódját, Don Michael Rua leendő rendfőnököt: „Mi a véleményed erről a történetről?” Don Rua így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy a pápa hajója az Egyház, melynek ő a feje. A többi hajó az embereket, a tenger a világot jelképezi. Azok, akik a nagy hajót védik, a pápa hűséges követői, a többiek az ő ellenségei, akik minden eszközzel megpróbálják megsemmisíteni az Egyházat. A két oszlop, szerintem, Mária tiszteletét és a szent Eucharisztiát jelentik.”

Don Bosco ezt válaszolta: „Jól beszéltél. Csak egy kifejezést kell helyesbítenem. Az ellenséges hajók az Egyház üldözőit jelentik. A legsúlyosabb szenvedéseket készítik elő az Egyház számára. Az, ami eddig volt, szinte semmi ahhoz képest, ami jönni fog. Csak két eszköz marad számunkra az így keletkezett zűrzavarból való megmenekülésre: az Isten Anyjának tisztelete és a gyakori szentáldozás.”