Dr. Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke volt idén augusztus 20-án a passaic-i (New Jersey állam, USA) Szent István magyar katolikus templom ünnepi szentmiséjének és búcsújának díszvendége, ahol 26 magyar gyermek előáldozott, illetve bérmálkozott, ami egy diaszpóra-közösség életében nagyon nagy szó. Püspök urat nemcsak diaszpórabeli élményeiről, hanem a Magyar Katolikus Egyház helyzetéről is kérdeztük.
A tavaly év végi népszámlálás eredményeinek teljes feldolgozása idén őszre várható. Ön mit vár az adatoktól, kell félnünk a várható eredményektől?
Kíváncsian várjuk a népszámlálás eredményét, de azt gondolom, hogy minden érdekelt fel van készülve arra, hogy a tíz évvel ezelőtti népszámláláshoz képest most más eredményeket fogunk látni, ami az élet természetéhez tartozik. Anélkül, hogy bagatellizálni akarnánk a problémát, őszintén látnunk kell: a szekularizáció Magyarországon is felerősödött, egészen biztos, hogy nem lesz annyi vallásos ember, mint amennyi tíz évvel ezelőtt volt.
Ugyanakkor én ettől nem félek. Egyrészt sokkal inkább kihívást látok benne úgy papként, mint püspökként: ezzel a helyzettel tenni kell valamit. Másrészt egyfajta önmagunkba nézést is jelent: vajon az Egyház – és most tudatosan nem csak a papokra, püspökökre gondolok – a Jézustól kapott missziós lelkületet éli-e vagy sem.
…és hogy az vajon kisugárzik-e?…
Igen, azt gondolom, hogy ez annak is következménye, hogy sokan a vallásosságot a liberális ideológiának engedve pusztán egy belső, személyes dolognak tartják, amelynek nincsen kifelé hatása. Teljesen torz elképzelés: aki csak önmagának él, aki a hitet, a vallást is csak önmagáénak éli, az nem azt éli, amit Krisztus vár tőlünk. Nekünk tanúságot kell tennünk a világban, és minden ember felé hirdetni az örömhírt. Ez hiányzik napjainkban, ezt be kell látni. A missziós Egyház jelenléte ma Európában, de Magyarországon is nagyon mérsékelt. Az az érzésem, hogy a harmadik világban sokkal inkább jelen van ez a missziós lelkület, mint nálunk, Európában, ahonnan annak idején a misszió elindult. Fontosnak érzem, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy valamit egészen másképp kell tennünk. A népszámlálás eredményét várjuk, és ismeretében majd meg kell fogalmaznunk azokat a konkrét teendőket, amelyekkel tudunk egy szebb és jobb jövőért, egy népesebb Egyházért dolgozni.
A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson többször hallottuk Ferenc pápától, hogy ne féljünk a kisebb, de igazabb Egyház gondolatától. Ezek szerint Ön sem fél?
Nem. Annak idején Seregély István érsek atya emlegette mindig: ne higgyétek, hogy az én gyerekkoromban több elkötelezett vallásos ember volt, mint ma. Ők Miskolcon éltek, egy nagy házban, ahol tizenvalahány család közül mindössze hárman jártak minden vasárnap templomba. Ez még nem is a kommunizmus ideje volt, hiszen a ’30-as években született. Akkoriban a társadalom általánosságban keresztény, vallásos volt a mindennapi élet során, de sokan csak formaságból voltak azok. Nem szeretném senkinek a vallásosságát kritizálni – kié erősebb, kié kevésbé –, mert nem ezen van a hangsúly, hanem inkább azon, hogy az elkötelezett keresztények akkor is kevesen voltak, ma is kevesen vannak, de vallásos emberek mindig voltak és lesznek is.
Mindamellett, hogy biztosan lesz egyfajta visszaesés a számokban, én egy vallási megújulást érzek a fiatalok körében; gyakran azok között, akik nem is vallásos családból jönnek. Ennek kapcsán mindig a Szentírás jut eszembe: a Lélek ott fúj, ahol akar, ezért biztos vagyok benne, hogy Isten Szentlelke ma is jelen van a világban és formálja az emberek lelkét. Sok fiatalnál látom: megmagyarázhatatlan, hogy honnan hozza az Isten iránti vágyakozását, hiszen szülei, családja ezt nem adták neki, mégis jelen van, sőt, nemegyszer már azt is látnunk kellett, hogy hála Istennek a gyerek hozta a szüleit a templomba. A nehéz ’50-’60-as években is tapasztaltuk, hogy azokat, akik vallásos nevelést kaptak a családban, nem volt könnyű eltéríteni a hittől.
Voltak, akiket lehetett, de nagyon sokan voltak, akik helytálltak, ma az ő gyermekeik és unokáik viszik az Egyházat a vállukon.
Ha már a fiatalokat említette, hogyan látja, sikerült megtartani azt a lelkületet-lendületet, ami a legutóbbi pápalátogatás során sok magyart – és különösen sok fiatalt – megérintett?
Mindenkinél biztosan nem, de nagyon sokaknál sikerült, hála Istennek. Nyáron paptestvérekkel, hitoktatókkal találkozva örömmel hallottam, hogy többen a pápa beszédeinek tárgyalását, azoknak egy-egy elemét választották a hittantáborok, a plébániai kirándulások számára eszközül vagy feladatul. Az egyik táborban – ahova engem is meghívtak misézni – azt mondták, kimondottan a Szentatya fiatalokhoz szóló beszédét vették alapul, minden napnak egy témát. Azt gondolom, hogy ez segíthet a pápai beszéd elmélyítésében. Ha valaki visszaolvassa, láthatja, hogy olyan gazdag, hogy szinte sokkszerűen hatott ránk. Nem is tudtuk hirtelen, melyik gondolatába kapaszkodjunk, ahogy múlik az idő és leszivárog a szívünkbe is mindaz, amit hallottunk, ez segít a pápa üzeneteinek még mélyebb befogadásában. Én hiszem, hogy ez egy nagyon fontos látogatás volt, és ha tudatosan törekszünk az üzenetének megértésére – márpedig miért ne tennénk –, akkor ezek a pápai beszédek az elkövetkező időben válnak igazán jelentőségteljessé. Hiszen ne felejtsük el, a látogatás április végén volt, utána jött a nyár, amikor mindenki kicsit szétszalad. Ősztől az egyházi iskoláinkban, hittanórákon, vallási és plébániai összejöveteleken ezeket a gondolatokat tovább kell vinni. Én magam is törekszem rá, hogy a prédikációimba behozzak egy-egy gondolatot azokból a beszédekből, mert azok csak így fognak mélyen hatni ránk, így kerülhetjük el, hogy légbemondott beszédek legyenek.
Merre tart Ön szerint ma Magyarországon a Katolikus Egyház?
Hogy merre tart az Egyház, azt nagyon nehéz megválaszolni. Azt tudjuk, hogy mit szeretnénk, merre tartson. A missziós jelleget erősítenünk kell, mert anélkül az Egyház elveszíti küldetését, pedig Jézus ezért hozta létre. Nem azért adott küldetést, mert volt Egyház, hanem azért volt Egyház, mert volt küldetése. És ez egy nagyon fontos különbség. Talán nem mindig tudatosítjuk eléggé, hogy egy plébánia vagy egy hívő ember a saját munkahelyén, baráti környezetében milyen eszközévé válhat ennek a missziónak.
Emellett sokkal inkább erősíteni kell az Egyházban a közösségi jelleget. A mai világunkra jellemző az egocentrizmus, egyfajta bezárkózás. Holott az ember azért született, hogy közösségben éljen. Isten úgy teremtette az embert, hogy egy másik ember nélkül nem tud igazán azzá válni, amivé ő teremtetett. Ennek ellenére sajnos a bezárkózás elég általánossá vált a keresztények között is, több oknál fogva. Az egyik talán az, hogy az Egyházon belül is kialakult ez a begubózás, de a másik talán az, hogy a kommunizmus alatt az emberek úgy gondolták, a hit, a vallás magánügy. Persze, akkoriban nem is nagyon lehetett beszélni róla, mert az ember féltette a munkahelyét, a családját, ezért a vallásosságát, hitét is titokban tartotta. Azonban ez a viselkedésminta még most is él, pedig nincs már kommunizmus. Ebből ki kell lépnünk, és meg kell tapasztalnunk a közösség erejét: hogy a krisztusi evangélium közösségben tud bennünket igazán emberré tenni.
Olyan emberré, akire Krisztus vár, akire a misszió küldetése vár.
Ki kell lépnünk az elszigeteltségből, bezárkózásból, meg kell élnünk keresztény hitünket és együtt megpróbálni tenni valamit a világért, ahol tapasztalatom szerint nagyon sok jószándékú ember keresi az irányt, hogyan tudná az életét gazdaggá és boldoggá tenni és mások javára fordítani. Sokszor nem is vallásos indíttatásból: például a Katolikus Karitászba rendszeresen jelentkeznek nem hívő emberek azzal, hogy van egy kis idejük, szabadságuk, szívesen segítenének. Igény tehát van, a készség kell, hogy erősödjön a mi részünkről, hogy a missziós jelleget tudatosabban éljük meg.
Nem akarok ünneprontó lenni, de a világon nemcsak jószándékú nem vallásos emberek vannak, akik segíteni akarnak másokon, hanem sokan olyanok is, akik tudatosan vagy tudatlanságból, de ártanak, olyan eszméket terjesztve, amelyek nagyobb veszélyt jelenthetnek a kommunizmusnál is.
Az biztos, hogy a kommunizmus alatt egyértelműbb volt, ki melyik oldalon áll, de azt is hozzá kell tennem, hogy éppen akkor sokkal több szimpátiát kaptunk a nem vallásos emberektől, mint ma. Akkor gyakran nem hivatalosan megsúgták, hogy valamit nem szabad, de majd megbeszéljük. Nem volt rosszindulat bennük, csak egy hatalmi rendszert szolgáltak ki, az Egyház iránt volt egyfajta szolidaritás, mert tudták, hogy ideológiailag el van nyomva, és mivel valahol ők is azonosultak az elnyomott értékrenddel, ezért segíteni akartak. Beosztásukból kifolyólag meg is tudták tenni, persze volt, aki megtette, volt, aki nem. Ma azért nehezebb, mert liberálisabb világban élünk, ahol nincsen egyértelmű ideológiai elnyomás, ma kevésbé a közösséget és az Egyházat, inkább az egyes embert támadja az uralkodó ideológia, mint például a gender, aminek legnagyobb veszélye abban áll, hogy az embert emberi mivoltában kezdi ki. Nem világnézete szintjén – hisz-e Istenben, vagy nem; vallásos-e, vagy nem –, hanem emberi, férfi-női mivoltában kezdi ki az embert.
Súlyos következményekkel jár saját maga és környezete számára is, ha az ember meginog emberi identitásában.
Most és itt kell nagyon észnél lenni és megvédeni a jövő generációját, azokat, akiket ez a támadás folyamatosan ér, hiszen ők maguk nem is tudják, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve. Nemhogy a gyerekek, fiatalok, de gyakran még maguk a felnőttek sem veszik észre a veszélyt, emiatt még nehezebb védekezni ellene. Különösen itt, Amerikában, ahonnan mindez kiindult.
Visszatérve az Egyházra, Ön szerint hogyan lehet annak hitelességét megőrizni, növelni?
Megmondom őszintén, hogy én a hitelesség szótól önmagában irtózom. Mert mit is jelent? Az Egyház tanítása 2000 év óta ugyanaz, ez adja az erejét. Jézus Krisztus evangéliuma megváltoztathatatlan. A hitelesség kifejezés sejtésem szerint azt akarja megválaszolni, ki éli meg teljes egészében a krisztusi evangéliumot. De én nem érzem magam feljogosítva arra, hogy bárkinek a vallásosságát megítéljem. Az Egyház értékrendjét kell őriznünk, világosan tanítanunk, az emberek számára követhetőnek és követendőnek mutatnunk – számomra ezt jelenti a hitelesség. Hogy ehhez ki milyen mértékben tud csatlakozni, azt sokszor az ő belső lelkiállapota, társadalmi helyzete és sok minden más is meghatározhatja, amit nekem nincs jogom megítélni. Isten tud mindnyájunkat megítélni, az Ő feladata azt is eldönteni, kinek milyen a hitelessége.
Ha a hitelesség szó nem tetszett, kíváncsi vagyok, mit szól ehhez: függetlenség. Ön szerint kell-e növelni az Egyház függetlenségét a politikától, befolyásolástól; és ha igen, hogyan?
Ez a kérdés már sokszor felvetődött a politikai változások óta. Én mindig következetesen mertem állítani azt, hogy az Egyház független, és régóta nem volt ilyen szabad, mint ma Magyarországon. Azt hiszem, ezt nemcsak a Katolikus Egyházra, hanem a többi egyházra nézve is nyugodtan ki lehet mondani, hiszen például zsidó testvéreink Európában egyedül Magyarországon tartanak fenn egyetemet. Tehát miről is beszélünk? Az Egyház régóta nem volt ennyire szabad, éppen ezért a függetlenség megőrzése nem kétséges. Nekünk nem politikai pártokhoz, nem ideológiákhoz kell kötődni, hanem az evangéliumhoz, az pedig – mint az előbb említettem – kétezer év óta ugyanaz, nem szorul revideálásra. A tanítás világos.
Emberi különbözőségünkből fakadhat, hogy egyesek ehhez vagy ahhoz a politikai irányzathoz jobban elkötelezettnek érzik magukat, de csak a nem józanul gondolkodó ember nem veszi észre a különbségeket egyes pártok és egyes kormányok Egyházhoz való viszonyulásában.
A kérdés azonban nem az, hogy mi hogyan viszonyulunk a kormányhoz vagy a pártokhoz, hanem az, hogy ők hogyan viszonyulnak hozzánk.
Nekünk az a legfontosabb, hogy a krisztusi evangélium szerint éljünk. És ha valamelyik párt vagy kormány jobban azonosulni tud ezzel az értékrenddel, örülünk neki, de ezt is a helyén tudjuk kezelni. Örülünk neki, mert akkor remélhetjük, hogy az evangéliumi értékrend nagyobb társadalmi szinten is meg tud valósulni, de mi nem leszünk sem pártnak, sem kormánynak elkötelezettjei.
Ami nem jelenti azt, hogy az egyes kormányok ne támogathatnák a hívő közösségeket. Tegyék, persze, a jó cél érdekében. Szeptember 13-án lesz a győri székesegyház újraszentelésének ünnepe, ahol el fogom mondani, hogy a kormánynak az a döntése, hogy minden püspökség székesegyházát felújítsák, egy nemes döntés. Régen ezt a kegyurak tették, illetve az Egyház püspökei, de most nincsen meg az eszközháttér, amivel ezt meg tudnánk tenni, viszont egy nemzet megjelenéséhez, attraktív voltához hozzátartoznak a műemlék-épületek, és ezek között a templomok elsőrangú helyet foglalnak el. Az egy dolog, hogy a hívő emberek járnak istentiszteletre, szentmisére, imádságos összejövetelekre, de oda betérnek nem hívők és turisták is, tehát látványuk kiállít egy imázsképet az országról. A kormány szerintem maximálisan jól tette, hogy erre jelentős összegeket áldozott, mert az egyházi közösségeknek nem lett volna – és a közeljövőben nem is lesz – pénzük arra, hogy az épületeik megújulhassanak. Hiányzik az anyagi háttér, amelyet korábban a kommunisták elvettek az egyházaktól.
Ön szerint miben kellene erősebben felszólalnia a Magyar Katolikus Egyháznak? Van-e Önben hiányérzet az Egyház társadalomra és közvéleményre gyakorolt hatásával kapcsolatban; és ha igen, miben?
Elég összetett a kérdés, de megpróbálom szálakra bontani. Mi mindig megszólaltunk, amikor az életet meg kellett védeni, anélkül, hogy belebonyolódtunk volna a politikai iszapharcba. Ezt nem szeretném, nem is voltam ennek híve soha, viszont, ha az életről és az élet védelméről, az emberről és az emberi méltóságról volt szó, akkor mindig megszólaltam. Az viszont, hogy most éppen milyen támogatás jut ennek vagy annak a szférának, nem az Egyház dolga, ez a politikumnak a feladata, rajtuk számon is kérhető, és tegyék is meg, amikor választás van, de az Egyháznak ezekbe a mindennapi vitákba, harcokba nem szabad beleszólnia.
Szociális kérdésekben is újra és újra megszólalunk, sőt, cselekszünk is, és ebben számunkra a Katolikus Egyház társadalmi tanítása a meghatározó; ennek mentén igyekszünk cselekedni. Nyilván a magunk erejéből ezeket az intézményeket sem tudjuk üzemeltetni, ezért van szükségünk állami támogatásra, de mi is ugyanannyit kapunk, mint az állami fenntartású idősek vagy szociális otthona, nem többet, nem kevesebbet. Az Egyház képes társadalmi feladatokat átvállalni, és hála Istennek azt kell mondani, nagy megelégedéssel, hiszen az egyházi intézményeink keresettek, és még többre is lenne igény. Viszont az is belátható, hogy bizony ezeknek az intézményeknek a támogatottsága változó: függ az aktuális politikai beállítottságtól, a kormányzattól, és ez nem teszi annyira biztonságossá a működtetésüket, hogy az Egyház még több ilyen intézményt merjen vállalni. Ez egy kicsit az oktatásra is igaz, bár ott stabilabb volt az elmúlt időben – vagy legalábbis a jelenlegi kormányzat idejében stabilabb – az egyházi intézmények, és általában az oktatás ügyének finanszírozása.
Amikor szükséges, mindig megszólalunk, sőt cselekszünk is. Más politikai vitákba nem szeretnénk beleszólni, mert az nem az Egyház feladata.
Hiányérzete lehet az embernek, mert azért az is nyugodtan elmondható, hogy vannak olyan megszólalásaink, amelyek nem jutnak el a törvényhozók meggyőzéséig, ezért azokban a kérdésekben nem lesz változás. Jelenleg a kormányzat és az Egyház között van egy olyan stabil párbeszéd, ahol mindent el tudunk mondani, de ez nem jelenti azt, hogy mindent meg is valósítanak. Viszont azt, hogy a javaslatainkból mit fogadnak el és hogyan, nem a mi feladatunk megítélni. Mi szóvá tesszük, amit kell, de nem állunk ki vitatkozni a politikai pártokkal. Azt gondolom, csak ez a helyes út; még akkor is, ha esetleg emiatt egyeseknek hiányérzetük támad.
Szent István király ünnepén a róla elnevezett passaic-i templomban 26 fiatal részesült elsőáldozásban és a bérmálás szentségében, ami egy tengerentúli diaszpóra-közösségben nagy létszámnak számít. Milyen üzenettel érkezett hozzájuk?
Számukra az, hogy ebbe a magyar közösségbe járnak, meghatározó, hiszen itt a vallásélmények mellett egy olyan, a nemzeti kultúránkkal is összefonódó lelkületet is megismernek, amely ebben az egészen más világban egy sajátos értéket hordoz. Ezért azt kívánom nekik, hogy ezt a hűséget, amit eddig tanúsítottak a felkészülés alatt, illetve azt a kitartást, hogy a templomi hittan mellett általában magyar hétvégi iskolába és magyar cserkészcsapatba járnak, tartsák meg, mert ezzel ők erősebbek, gazdagabbak lesznek. Ebben az egészen más kultúrában az ő keresztény lelkületű kultúrájuk azt a sajátosságot hordozhatja, amit mi magyarok magunkénak tudhatunk.
A Szent István-napi ünnep még fokozottabban eszembe juttatja a zsoltárosnak azt a gondolatát, amely otthon is gyakran megfogalmazódik bennem: „Boldog az a nép, amely tud ünnepelni” (Zs 89,16). Itt, idegenben egy maroknyi kis magyarság, ha ünnepelni tud, akkor boldog lehet, mert még magáénak tudhatja azt a kultúrát, amelyet mi magyarok büszkén igyekszünk megélni a világban. Otthon ez nem jelenthet gondot, hiszen minden feltétel megvan hozzá. Számukra viszont itt nagy kihívás, hogy a magyarságukat megőrizzék, de örömmel látom, hogy vannak, akik itt születtek, és mégis gyönyörűen, gyakorlatilag kifogástalanul beszélnek magyarul. Tehát látszik, hogy ez lehetséges. Bármilyen korban, így napjainkban is elismerésre méltó, ha valaki így kitart a kultúrája, a nyelve mellett, ahogy itt és a diaszpórában máshol is teszik.
Sokszor a nacionalizmus vádját olyan könnyen ráolvassák emberekre, akik a nemzeti kultúrát próbálják őrizni, akár odahaza, akár kisebbségben, de ez egy egészséges dolog.
Tamási Áron jut eszembe, aki azt mondta, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ez nemcsak a nemzetet és az országot jelenti, ahol mi magyarok élünk, hanem azt is, hogy ezek a gyerekek, fiatalok magyarként bárhol a világban otthon tudnak lenni, ha a magyar kultúrát és értékrendet őrzik, hordozzák. Hiszem azt, hogy egyáltalán nem kell szégyenkeznünk, hiszen Szent István egy olyan örökséget hagyott ránk, amely – elég csak az Intelmekre gondolni, de az egész életmű, amit maga után hagyott – tiszteletre méltó. Sweeney megyéspüspök úrral beszélgettem tegnap, aki – ha jól emlékszem – az Egyházmegye tizenkettedik püspöke, mire én mondtam, hogy én a hetvenhetedik vagyok a sorban. Visszakérdezett: miért, mikor volt alapítva az Egyházmegye? Teljesen megdöbbent a válaszomon (1000-ben alapította Szent István), hiszen számukra ez egy olyan történelmi távlat, amit nehéz elképzelni, nekünk pedig valóság. Épp ezért büszkének kell lennünk az ezeréves kultúránkra, amelynek a letéteményesei azok a magyarok is, akik itt élnek.
Hogyan látja a diaszpórabeli és az anyaországi magyarság kapcsolatát, úgy az Egyházon belül, mint a civil kapcsolatok terén?
Cserháti püspök urat múlt héten temették el Esztergomban, mi is megemlékeztünk róla itt egy szentmisében. Azt gondolom, hogy az az örökség, amit ő maga mögött hagyott, mindenképpen tiszteletre méltó, és hiszem, hogy az utóda ezt megfelelően fogja továbbra is képviselni. Ugyanakkor egy furcsa érzés van bennem. A kommunizmus ideje alatt egy ilyenfajta kapcsolódás a diaszpóra és az anyaország között lehetetlen vagy nagyon nehéz volt. Ma lehetséges lenne, de más objektív akadályai vannak, hogy ez a kapcsolat erőteljesebb legyen. Ha az Egyházra gondolok: kevés a papunk. Itt, Amerikában is több magyar plébánia azért szűnt meg létezni a közelmúltban, mert nem tudtunk magyar lelkipásztort küldeni.
Ma már nincs politikai akadálya annak, hogy az itteni közösségek is megéljék magyarságukat, de nagy hátrányt jelent, hogy nincs elég papunk.
Éppen ezért hiszem azt, hogy a civilekre a jövőben még nagyobb hangsúly helyeződik. Nagyon tiszteletre méltó a kormány azon törekvése, hogy ösztöndíjjal tanárokat, fiatalokat küld ki ide, akik szívesen vállalkoznak, hogy segítsenek az itteni közösségeknek őrizni a magyar kultúrát, történelmet, hagyományokat. Azt gondolom, hogy ez egy lehetséges út. Továbbá, az Egyház kétezer éves történelmét látva, mindig is nagyon hullámzó volt az egyházi hivatások száma, ezért hiszem, hogy lesz még a papi hivatások száma a mostaninál nagyobb is Magyarországon. Hogy mikor, ezt megmondani most nem tudjuk, viszont mindig vannak és lesznek, akik segítik az itteni embereket, hogy megőrizve a magyar keresztény kultúrát, tovább éljen a magyarság itt is.
