Szentelmények

A SZENTELMÉNYEK

A Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása szerint

1667 „Ezeken kívül a szentelményeket az Anyaszentegyház alapította. Szent jelek ezek, melyek a szentségekhez némileg hasonlóan elsősorban lelki hatásokat jeleznek és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzik. Fölkészítik az embereket a szentségek sajátos hatásának befogadására, és megszentelik az élet különféle körülményeit.” [1]

A SZENTELMÉNYEK JELLEGZETES VONÁSAI

1668 Az Egyház azért alapította a szentelményeket, hogy bizonyos egyházi szolgálatokat, életállapotokat, a keresztény élet különböző körülményeit, az ember számára hasznos dolgok használatát megszentelje. A püspökök lelkipásztori döntése szerint a szentelmények megfelelhetnek egy adott kor vagy terület keresztény népe kultúrájának és történelmének, illetve sajátos szükségleteinek. Mindig tartalmaznak imádságot, amit gyakran meghatározott jel kísér, mint például a kézrátétel, a kereszt jele, a meghintés szenteltvízzel, ami a keresztségre emlékeztet.

1669 A keresztségi papságból fakadnak: minden megkeresztelt arra hivatott, hogy áldás [2] legyen és áldást adjon. [3] Ezért bizonyos áldásokat laikusok adhatnak; [4] minél inkább az Egyház életéhez és szentségeihez tartozik egy áldás, annál inkább fönn van tartva a fölszentelt szolgáknak (püspököknek, papoknak, diákonusoknak). [5]

1670 A szentelmények nem úgy adják meg a Szentlélek kegyelmét, mint a szentségek, hanem az Egyház imádságának segítségével előkészítik a kegyelem befogadását és fölkészítenek az együttműködésre. „A jól fölkészült hívők életének szinte minden eseményét megszenteli a Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának húsvéti misztériumából áradó kegyelem, mert e misztériumból ered minden szentség és szentelmény ereje; így szinte nincs az anyagi világnak olyan erkölcsileg helyes használati módja, amit ne lehetne az ember megszentelésére és az Isten dicséretére fordítani.” [6]

A SZENTELMÉNYEK VÁLTOZATOS FORMÁI

1671 A szentelmények közé tartoznak elsősorban az áldások (személyek, tárgyak, helyek és ételek megáldása). Minden áldás Isten dicsérete és könyörgés az Ő ajándékának elnyeréséért. A keresztényeket Isten Krisztusban „minden lelki áldással” megáldotta (Ef 1,3). Ezért az Egyház Jézus nevének segítségül hívásával és rendszerint Krisztus keresztjének szent jelével adja az áldást.

1672 Bizonyos áldásoknak maradandó céljuk van: hatásuk az, hogy személyeket Istennek szentelnek és dolgokat és helyeket liturgikus használatra tartanak fönn. A személyeknek szóló áldások közé — melyeket nem szabad összetéveszteni az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásával — tartozik egy monostor apátjának vagy apátnőjének megáldása, a szüzek és özvegyek megáldása, a szerzetesi fogadalom letételének szertartása és bizonyos egyházi szolgálatot végzők (lektorok, akolitusok, katekéták) megáldása. Tárgyakra adott áldás például egy templom vagy oltár fölszentelése, illetve megáldása, szent olajok, liturgikus öltözetek és edények, harangok stb. megáldása.

1673 Amikor az Egyház nyilvánosan és tekintéllyel Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy bizonyos személy vagy tárgy oltalmat nyerjen a Gonosz befolyása ellen és kikerüljön uralma alól, akkor ördögűzésről van szó. Jézus űzött ördögöket, [7] és az Egyház tőle kapta a hatalmat és a megbízást az ördögűzésre. [8] Az ördögűzés egyszerű formában a kereszteléskor történik. Ünnepélyes, úgynevezett „nagy ördögűzést” (exorcismus) csak püspöki engedéllyel rendelkező pap végezhet. Okosan kell eljárni, és az Egyház által fölállított szabályokat szigorúan be kell tartani. [9] Az ördögűzés arra szolgál, hogy kiűzze a gonosz lelkeket, vagy megszabadítson a gonosz lelkek befolyásától, mégpedig annak a lelki hatalomnak erejével, amit Krisztus bízott Egyházára. Egészen más a helyzet a betegségekkel, elsősorban a pszichés betegségekkel; ezek gyógyítása az orvostudományra tartozik. Fontos tehát ördögűzés előtt megbizonyosodni arról, hogy valóban a Gonosz jelenlétéről, és nem betegségről van szó.

A NÉPI VALLÁSOSSÁG

1674 A szentségek és szentelmények liturgiáján kívül a katekézisnek figyelemmel kell lennie a hívők és a népi vallásosság jámborsági gyakorlataira is. A keresztény nép vallásos érzéke kezdettől fogva sok jámborsági formát talált, melyek körülveszik az Egyház liturgikus életét. Például az ereklyetisztelet, a búcsújáró helyek fölkeresése, zarándoklatok és körmenetek, keresztúti ájtatosság, vallásos táncok, rózsafüzér és érmek viselése stb. [10]

1675 Ezek a kifejezési formák folytatják az Egyház liturgikus életét, de nem helyettesítik. „Fontos azonban, hogy ezek az áhítatgyakorlatok alkalmazkodjanak a liturgikus időkhöz, legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden ájtatosság fölött áll.” [11]

1676 Lelkipásztori megfontoltság kell ahhoz, hogy a népi vallásosságot támogassák és ápolják, s ha kell, az ilyen áhítatgyakorlatok alapját adó vallási érzéket megtisztítsák és helyes irányba tereljék; azért, hogy Krisztus misztériumának ismeretét egyre inkább ki tudják bontakoztatni. Végzésük a püspök felügyelete és ítélete és az Egyház általános törvényei álá tartozik. [12]

„A népi vallásosság magva értékek gyűjteménye, mely keresztény bölcsességgel választ ad a lét nagy kérdéseire. A katolikus népi bölcsességnek van képessége eleven szintézis megalkotásához; így teremtő módon kapcsolja egybe az istenit és az emberit, Krisztust és Máriát, a lelket és a testet, a közösséget és az intézményt, a személyt és a közösséget, a hitet és a hazát, az értelmet és az érzelmet. Ez a bölcsesség keresztény humanizmus, mely alapjában minden személy istengyermeki méltóságát állítja, és megalapozza az alapvető testvériséget, megtanít arra, hogyan kell találkozni a természettel, hogyan kell megérteni a munkát és megtalálni az öröm és a humor alapjait nagyon kemény élethelyzetekben is. Ez a bölcsesség a nép számára megkülönböztetési elv is, evangéliumi ösztön, mellyel önkéntelenül megérzi, hogy mikor szolgálják az Egyházban az evangéliumot, és mikor üresítik ki és fojtják el idegen érdekek miatt.” [13]


A Katolikus Lexikon tanítása szerint

szentelmények (lat. sacramentalia): az Egyház által alapított szent →jelek, melyek a →szentségekkel analóg módon lelki hatásokat jeleznek és érnek el az Egyház könyörgése folytán (1166.k.).

A szentségek és a ~ fogalmát a 10-11. sz. óta különböztetik meg, ekkor alakult ki a teol-ban a szentségekről szóló tanítás. Azelőtt a szt cselekményeket (~ és szentségek) kiszolgáltatását egyaránt úgy kezelték, mint misztériumokat, amelyek hozzátartoznak az Egyh. életéhez.

A 11. sz: a →hét szentséget azon az alapon különböztették meg a többi cselekménytől, hogy Krisztus rendelte őket, és az ő akaratából közlik is a jelképezett kegyelmet.

A ~ az élet bizonyos körülményeit szentelik meg, előkészítik az embereket a szentségek sajátos hatásának befogadására (SC 60; vö. CIC 1166; CCEO 867). Nem úgy adják a Szentlélek kegyelmét, mint a szentségek, hanem az Egyh. imádságának segítségével előkészítik a lelket a kegyelem befogadására és segítenek azzal együttműködni.

A ~ hatékonyságát legjobban úgy jellemezhetjük, hogy a cselekvő Egyh. közvetíti a kegyelmet (ex opere operantis ecclesiae).

Hatásukat a közös ima, az Egyh. imádságának erejéből fejtik ki (részesülvén abban az előnyben, ami a közös imát a magánimával szemben megilleti).

Ez az egyháziasság a jelszerűséggel együtt kiemeli a ~et a puszta kérő imádságok sorából és külön helyet, értéket és sajátos funkciót ad nekik. – A pp-ök lelkipásztori döntése szerint a ~ megfelelhetnek egy adott kor v. terület ker. népe kultúrájának, tört-ének és sajátos szükségleteinek (→inkulturáció).

A ~ imádságból, a kereszt jeléből v. más jelekből állnak. Mindig tartalmaznak imádságot, amit gyakran meghatározott jel kísér (→kézrátétel, kereszt jele, →meghintés szenteltvízzel, →ördögűzés). Jelentős helyet foglalnak el a ~ között a →megáldások és a különféle szentelések: →almaszentelés→balázsáldás→ételszentelés→gyümölcsszentelés→házszentelés→kenyérszentelés→Szent János áldása (borszentelés).

A ~ a megkereszteltek papságának (→általános papság) illetékességi körébe tartoznak: minden megkeresztelt arra hivatott, hogy „áldás” legyen (vö. Ter 12,1) és áldást adjon (vö. Lk 6,28: Róm 12,14; 1Pt 3,9). Ezért laikusok adhatnak bizonyos áldásokat (vö. SC 79; CIC 1168); de minél inkább érinti egy áldás az egyh. és a szentségi életet, annál inkább fönn van tartva a pp-öknek, papoknak, diákonusoknak).

 A népi vallásosság sajátos és alapvető rétegét alkotják a ~, amelyek mintegy összekötő szálat jelentenek a ker. hitélet és a népi vallásgyakorlat között, s melyek egyes naptári ünnepekhez, egyh. szert-okhoz kapcsolódva az ünnep legfőbb tartalmát, kézzelfogható bizonyosságát jelentik.

Bár egyes tud. szakértők a ~et mágikus cselekményeknek tartják, a nép körében ezek olyan szt tárgyak (megszentelt víz, barka, gyertya, Szt János-napi bor, Bertalan-napi vaj és más szentelt ételek, kétasszonyközi hamu, tömjén stb.), melyeknek szenteléssel v. áldással nyert óvó, elhárító, serkentő hatása számukra mindennapos tapasztalati tény.

Népi szentelmény jellege van a búcsúba elvitt, ott megáldott v. a kegytárgyhoz érintett tárgyaknak (→érintőzés).

Erdélyi adatok szerint a búcsúba vitt csengettyűvel szívbajos beteg hathatósan gyógyítható. Hasonló szerepük volt az úrnapi „sátorból” származó füveknek, virágoknak.

Mester Imre: M. népi lit. ~. Bp., 1954. (dissz.) – LThK IX:233. – Schütz 1993:346. – KEK 1667-70.