„Az imádság elsősorban a Szentlélek műve, aki imádkozik bennünk, átalakít bensőleg, és az egy és háromszemélyű Isten intimitásába merít. Ezért elsődleges csendet teremteni magunkban, és hallgatni, beleegyezni a kiüresedésbe, és ráhagyatkozni Istenre, aki bennünk van.
Az imádság nem mágikus pillanat, amely abban áll, hogy ilyen-olyan panaszunkat előadva közérzetünket jobbítsuk. A belső csend segít meghallani a Szentlélek imádságát, amely a mi imádságunkká válik.
A lélek közben jár helyettünk. Az imádságban nem a szavak a fontosak, hanem hogy sikerüljön elhallgatnunk, és hagyjuk beszélni a Szentlelket, halljuk sóhajtását és értünk való közbenjárását. Ha belépünk a Szentlélek titokzatos csendjébe, bizonyára meghallgattatunk, mert így szívünk Istent hallgató szív lesz. Isten nem úgy válaszol, ahogyan szeretnénk, annál is inkább, mert gyakran lehetetlen dolgokat kérünk, mint a gyerekek, akik rengeteg ajándékra vágynak. Ez azonban nem szabad hogy elfordítson minket Istentől. Főleg amikor a problémák valóságosak és kínoznak minket, és amikor megtapasztaljuk a kétség mélységes éjszakáját. Végül is az imádság nem rendkívüli cselekvés, hanem egy gyermek csendje, aki teljesen Istenre fordította tekintetét.
Az imádság abban áll, hogy egy kissé szabadon hagyjuk magunkban Istent. Tudni kell csendben, ráhagyatkozásban és bizalomban, határozottsággal és állhatatosan várakozni, még akkor is, ha sötét van a mi belső éjszakánkban.
Az imádság olyan, mint a barátság, időt igényel, hogy megszilárduljon. Az imádság néha nehéz iskola. Csendben kibírni egy átkelést a hosszú és sivár sivatagon étel és ital nélkül, ahol előfordulhat, hogy azt mondhatjuk, mint Lisieux-i Teréz: „Már azt sem tudom, hogy hiszek-e abban, amit éneklek.” A hívô, aki imádkozik, az éjszakában jár, és gyakran úgy van, mint a zarándok, aki a világosságot keresi.
Imádkozni annyi, mint belépni Isten akaratába.”
